2013. március 12., kedd

Mit ér az ember?


Nagyon sokat gondolkozom rajta, hol van a határ az ember jóléte és a környezetvédelem között. A valódi környezettudatos, környezetvédő népek olyan elveket vallanak, amik számomra, és a legtöbb hétköznapi ember számára követhetetlennek tűnnek. Egyszerűen nem tud mindenki kiszállni a világból. Elképzelhetetlen, hogy önként visszamenjünk az időben 150 évet, ráadásul úgy, hogy nem is az úri osztályhoz tartozunk közben, hanem a köznéphez. Ehhez nagyon fanatikusnak kell lenni.


Ha mindenki lemondana a fogyasztásról, milliók, sőt, milliárdok maradnának munka nélkül. Ez bizonyos szempontból még lehet, hogy nem lenne katasztrófa, hiszen ha mindenki lemond, és mindenki önellátóvá válik, az anyagi vágyak is más síkra kerülnek. Ami nagyobb probléma, hogy egyszerűen nem lehetne áttérni az önellátásra. El lehet tekinteni attól, hogy a generációk óta lakásban lakó családok hogy boldogulnak a növénytermesztéssel, a szövéssel, állatokkal, sőt, muszáj arra is gondolni, hogy önvédelemmel. De még mindig ott marad az, hogy egyszerűen nem lenne elég hely a földön, hogy mind a hétmilliárdnak jusson elég termőföld az önellátáshoz.

A számok viszont azt mutatják, hogy lassan de biztosan leromboljuk magunk alatt a földet, kimerítjük a tartalékokat. Egészen kétségbeejtő számok. Ha csak azt vesszük, hogy 2011-ben már szeptember 27-én felhasználtuk azt, az energiamennyiséget, amit a Föld nekünk arra az évre termelni tudott, a többi három hónapban “hitelből” éltünk, a jövőtől vettük el. Mintha minden hónap  21-én elfogyna a pénzünk, és hitelt vennénk fel, törlesztés nélkül. A hitelt pedig mindig kamatostul kell megfizetni, és egyszer a lehetőségek is elfogynak. Lehet, hogy az ember nem hiszi el, hogy nem lesz megoldás, úgyis kitalálnak majd valamit az okosok, de én a gazdasági válság óta egyre reálisabbnak látom, hogy egyik napról a másikra ugyanígy a környezeti válság is kitörhet. És akkor nem lesz kérdés, hogy önként visszamegyünk-e az időben 150 évet - vagy akár 500-at.

Ezzel a három hónapos hitelből éléssel egyébként tulajdonképpen az a legnagyobb baj, hogy luxusra vesszük fel. Olyan dolgokra, amikre nincs szükségünk. Felesleges árucikkekre, felesleges világításra, felesleges fűtésre, pazarlásra, pazarlásra, pazarlásra. Ha létfenntartásra menne, nem hiszem, hogy lenne szavam ellene, élni kell. De hol a határ?

Azt hiszem, nem kell visszatérni mindenkinek az időben 150 évet, de kell hogy legyen az ember jólétének határa a környezettel szemben. Le kell mondani kényelmeink egy részéről annak érdekében, hogy környezetünk ne omoljon össze. Nem biztos, hogy ki kell világítani a házat, hogy kell a 23 fok télen-nyáron. Nem biztos, hogy minden szolgáltatást igénybe kell vennünk, mindent meg kell vennünk. Nem biztos, hogy minden rentábilisnak tűnő válallkozásba bele kell vágnunk azért, hogy még több pénzünk legyen, hogy azon még több dolgot vehessünk meg. Nem biztos, hogy szükség van kutyapékségre, minden sarkon szépészeti és rekreációs szalonokra, digitális kijelzős eldobható terhestesztre, 10 cipőre, 6 táskára, minden évben új ruhatárra. Nem biztos, hogy kell lehetőséget adni a rengeteg pénzzel rendelkezőknek, hogy azt a sok felesleges pénzt értelmetlen dolgokra költsék. Talán akkor tudnák értelmesen használni.

Igen. Így emberek elveszítik a munkájukat, nehéz helyzetbe kerülnek, fizetésemelés helyett csökkentés jön, ez azokra is hat, akik értelmes munkát végeznek, és mindenki visszalép egy szintet. Ott tartunk, ahol már nem tudunk visszafordulni áldozatok nélkül. De ahogy nem okos dolog visszamenni önként 150 évet, eldobni a technika értelmes vívmányait, ugyanúgy nem okos dolog hinni abban, hogy van végtelen növekedés. A torony magától dől le, és az emberek nagy részét maga alá temeti. Nem érdemes megvárni. Nem érdemes reménykedni benne, hogy megoldják a következő generációk. Majd a gyerekeinkre dől. Vagy a dédunokáinkra. Őket úgysem ismerjük, értük úgysem kár?

Bozsó Ildikó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT, ÍRJ NEKÜNK!